Life is suck...
" Keveset van velem, és még azokban a pillanatokban se kezel úgy, mint a lányát!"- Juliet Griffiths
-Apa, miért nem mehetek Elihez erre a pár hónapra?-
kérdeztem kétségbeesetten apámat, ugyanis eszem ágában nem volt a One
Direction-nel lógni egész nyáron. De hát nem tehetek mást, már kismilliószor
megkérdeztem tőle, mint ahogy most is, hogy miért nem mehetek a nővéremhez
Kanadába.
Nagyon irigylem a testvéremet, többek között azért, mert végre megszabadult ettől az átkozott nyüzsgéstől, ami otthon szokott lenni, és az önimádó, maximalista, degenerált apámtól. De legfőképpen azért irigylem, mert túllépett. Túllépett azon a tényen, amit én sose fogok tudni elfeledni. Az Anyámon, aki röpke két éve halt meg, leukémiában.Nagyon kedves nő volt, kifejezetten gyerekkedvelő. Eli miután megtudta, hogy anyának már csak pár honapja van lelécelt. Eltűnt az életünkből kereken két és fél éve. Miután befejezte a gimit, 18 évesen bérelt egy lakást Kanadában és, mióta elköszönt tőlem akkor, nem láttam.
Nekem akkora lelki trauma volt, hogy meghalt az anyukám, muszáj volt pszichológushoz járnom. Egy éven keresztül játszottuk azt, hogy szemben ülünk egymással, ő kérdez, én nem válaszolok. Sok volt nekem akkor az élet, akkor úgy éreztem a sors direkt osztja nekem a rossz lapokat. Egyetlen emberrel voltam hajlandó beszélni, Brooklynnal, a legjobb barátnőmmel. Ő volt az, akinek kiadtam mindent. Sírtam, zokogtam és ez által még szorosabb kapcsolatba kerültem vele, mint azelőtt.
Sokszor felvetettem apának azt az ötletet is, had mennyek hozzájuk, de mivel apa, és legbelül én is azon a véleményen voltam, hogy Brook, aki a 20 éves bátyjával él egy kétágyas hotelszobában, csekély eséllyel tudna befogadni majdnem két hónapra.
Szóval most itt vagyok, nyakamon a még mindig fájdalmas gyásszal és 3 bőrönddel a kocsi hátsó ülésén, az "énvagyokamanagmentszóvalfogdbe" mottójú apámmal, és egy olyan helyre tartunk, ahova a kislábujjam se akarna menni tűzvész idején!
Nem arról van szó, hogy nem szeretem apám, általa szponzorált sztárjait, sőt kifejezetten az a véleményem, hogy akiket ő managgel, azok egész jó pályát futnak be a hírességek világában, vegyük itt példának olly Murst vagy a 1D-t. Inkább az a zavaró tényező, hogy apám azt állítja, nem fog engem Kanadáig furikázni, hogy utána tegyen egy még hosszabb utat Ausztráliába, mert állítása szerint ő így is eleget utazik, viszont egy öt tagú fiúbandával kérdés nélkül összezárna két hónapra. És amíg nekem olyan problémáim akadnak, hogy így nem valószínű, hogy egy hamar barátnőm társaságában leszek és, hogy nem fogom majd magam elbőgni minden este anyu miatt, addig ő annyival nyugtat, hogy "a fiúk kedvesek, legalább is nagyon ajánlom nekik, hogy azok legyenek". Hát köszönöm a jótanácsot, de igazából, nagyívből lekakilom, hogy milyenek lesznek velem, csak legyen egy külön szobám és nálam a telóm.
Mindig azt hittem, hogy szerető családban élek, mert ez így is volt nagyjából 14 évig. Aztán jött a feketeleves, és most mi mindenem van? Egy seggfej apám, egy nemtörődöm testvérem, akit még csak az se érdekel élek-e vagy halok, meg egy halott anyám.
Nagyon irigylem a testvéremet, többek között azért, mert végre megszabadult ettől az átkozott nyüzsgéstől, ami otthon szokott lenni, és az önimádó, maximalista, degenerált apámtól. De legfőképpen azért irigylem, mert túllépett. Túllépett azon a tényen, amit én sose fogok tudni elfeledni. Az Anyámon, aki röpke két éve halt meg, leukémiában.Nagyon kedves nő volt, kifejezetten gyerekkedvelő. Eli miután megtudta, hogy anyának már csak pár honapja van lelécelt. Eltűnt az életünkből kereken két és fél éve. Miután befejezte a gimit, 18 évesen bérelt egy lakást Kanadában és, mióta elköszönt tőlem akkor, nem láttam.
Nekem akkora lelki trauma volt, hogy meghalt az anyukám, muszáj volt pszichológushoz járnom. Egy éven keresztül játszottuk azt, hogy szemben ülünk egymással, ő kérdez, én nem válaszolok. Sok volt nekem akkor az élet, akkor úgy éreztem a sors direkt osztja nekem a rossz lapokat. Egyetlen emberrel voltam hajlandó beszélni, Brooklynnal, a legjobb barátnőmmel. Ő volt az, akinek kiadtam mindent. Sírtam, zokogtam és ez által még szorosabb kapcsolatba kerültem vele, mint azelőtt.
Sokszor felvetettem apának azt az ötletet is, had mennyek hozzájuk, de mivel apa, és legbelül én is azon a véleményen voltam, hogy Brook, aki a 20 éves bátyjával él egy kétágyas hotelszobában, csekély eséllyel tudna befogadni majdnem két hónapra.
Szóval most itt vagyok, nyakamon a még mindig fájdalmas gyásszal és 3 bőrönddel a kocsi hátsó ülésén, az "énvagyokamanagmentszóvalfogdbe" mottójú apámmal, és egy olyan helyre tartunk, ahova a kislábujjam se akarna menni tűzvész idején!
Nem arról van szó, hogy nem szeretem apám, általa szponzorált sztárjait, sőt kifejezetten az a véleményem, hogy akiket ő managgel, azok egész jó pályát futnak be a hírességek világában, vegyük itt példának olly Murst vagy a 1D-t. Inkább az a zavaró tényező, hogy apám azt állítja, nem fog engem Kanadáig furikázni, hogy utána tegyen egy még hosszabb utat Ausztráliába, mert állítása szerint ő így is eleget utazik, viszont egy öt tagú fiúbandával kérdés nélkül összezárna két hónapra. És amíg nekem olyan problémáim akadnak, hogy így nem valószínű, hogy egy hamar barátnőm társaságában leszek és, hogy nem fogom majd magam elbőgni minden este anyu miatt, addig ő annyival nyugtat, hogy "a fiúk kedvesek, legalább is nagyon ajánlom nekik, hogy azok legyenek". Hát köszönöm a jótanácsot, de igazából, nagyívből lekakilom, hogy milyenek lesznek velem, csak legyen egy külön szobám és nálam a telóm.
Mindig azt hittem, hogy szerető családban élek, mert ez így is volt nagyjából 14 évig. Aztán jött a feketeleves, és most mi mindenem van? Egy seggfej apám, egy nemtörődöm testvérem, akit még csak az se érdekel élek-e vagy halok, meg egy halott anyám.
